2015. november 16., hétfő

Why?


Miért van az,

  • hogy amire a legjobban vágyunk, azt nem, vagy nem abban a pillanatban kapjuk meg amikor vágyunk rá? 
  • hogy sokszor csak utólag, gyakran több év, évtized elteltével értjük meg, azt, hogy ennek így kellett lennie?
  • hogy a boldogságunkért küzdeni kell, de elveszteni azt, a legegyszerűbb dolog a világon?
  • hogy másoknak csak az ölébe pottyannak a jó dolgok?
Szeretnék egyszer én is:
      • felhőtlenül boldog lenni
      • abban a tudatban élni, hogy biztonságban vagyok
      • úgy élni, hogy mások javát szolgáljam
      • játszani, a felnőtt világ borzalmainak elfeledésével
      • megbocsájtani, a rossz emlékeket kitörölni
      • olyan barátokat, akik számára én is fontos vagyok és nem érzem magam feleslegesnek
      • egy szerető társat
      • sikerélményt (nem munkában)
      • emberhez méltó életet élni, úgy, hogy ne a félelem vezéreljen
Nem, nem akarok telhetetlen lenni, ennyi jót meg sem érdemlek., egyszerre pláne nem. De mikor lesz teljesen az életem? Egyáltalán létezik-e olyan pillanat, amikor a kirakós játék darabkái összeállnak, és az életem minden részében pozitív dolgok történnek?
Káosz. Ezzel az egy szóval lehetne jellemezni az agyamat. Tele vagyok kérdésekkel, megoldatlan problémákkal, feldolgozatlan fájdalmakkal, kavarognak a gondolataim. 

Mi lesz velem?

Miért alakult így az életem?

Ki is vagyok én?

2015. november 13., péntek

Sufferings

Körülöttem mindenki boldog: vannak barátaik, jobb esetben párjaik is, a családi problémáikat tudják normálisan kezelni, sikereik vannak munkában / tanulásban, kiegyensúlyozottak, érik őket örömök. Szebbek, jobbak, okosabbak, tehetségesebbek abban is, amiben én jónak érzem magam. De mindenesetre nem egyedül kell megküzdeniük kudarcaikkal.
Bár tudom, hogy nem kéne magamat összehasonlítani másokkal, mégis nehéz az ilyen dolgokon átsiklani. A barátságaim egyoldalúak, az itthoni terhek nagy részét is én cipelem. Az elismerések kellőképpen elkerülnek ahhoz, hogy teljesen elkenődjek, de a legnagyobb fájdalmam, hogy egyedül vagyok. Nem érzem magam fontosnak sehol, bármilyen közösségben vagyok, inkább kívülállóként, mint annak részeseként érzem magam. Nem érzem, hogy bárkinek is szüksége lenne rám.

2015. november 9., hétfő

Friends???

Elfáradtam. Pontosabban belefáradtam egy barátságba. Nem tudom egyáltalán van-e ilyen, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy igen.
Nagyon kimerítő egy olyan emberrel közeli kapcsolatban állni, aki nem tudja kezelni az életében megjelenő és jelen levő problémákat, akinek a hangulata folyamatosan hullámzó. Hirtelen érzelemkitörések: egyszer fent, egyszer lent.
Én. Én! ÉN!!!!!!!!!!!! üvölti mindig arcomba a viselkedésével.
Fáj. Hihetetlen, nem írtam le eddig soha vele kapcsolatban. De nem! Kibírom , tűröm, nem hagyom, hogy becsavarodjak. Kínzó gyötrődés.
Belém nyilall a sajgó fájdalom. Mindent megtettem érte, értünk. Küzdöttem, de megviselten, agyonhajszoltan hullottam a földre a véres harc után.
Nem, nem én vagyok a hibás. A barátok jönnek-mennek. De sebzett szívem sajog. Újra kisercen a vér, a gennyes seb felszakadt.
Magához emel,
 s a mélybe taszít.
Besegít,
 Árt.
Elmondhatatlanul nagyon csalódtam.



Csak sírok, mert mást nem tudok, de bízom benne, hogy találok gyógyírt. Kiszakadt egy darabka a szívemből.

2015. október 22., csütörtök

Languidity

A mai személytelen világban az emberek közönyössé váltak, mind egymás, mind a saját világuk iránt. Elidegenedtünk, úgymond külső szemlélői lettünk mindannyian a társadalomnak, a változásuknak.
Gyakran tapasztalom azt, hogy az emberek nagy részét semmi, vagy csak igen kevés dolog érdekli. De nem is akarják, hogy más dolgok foglalkoztassák őket. Hatalmas probléma, hogy az általános dolgokon kívül a társadalmi kérdések is hidegen hagyják embertársainkat. Elmennek a bajban levők mellett. Tudom, részben a rengeteg negatív impulzus hatása ez, de akkor is szomorú.
 Hihetetlen, azonban sokakat még a nagyon mély témák sem érintik meg. Nem gondolom, hogy mindenkinek a nyakába kellene borulni, és kisírni magunkat a vállukon, hiszen nem olyan borzalmas ez a világ. Ellenben szomorúan tapasztalom, hogy már semminek nem tudunk örülni. Nézzünk körül, van hol laknunk, van mit ennünk (legtöbbször ugyan pénztárcához mérten, de mégis van választási lehetőségünk, nem csak a szükségeset tudjuk megvenni), valójában, ha úgy tetszik, az életünk tele van rejtett csodákkal, amiket sokszor észre se veszünk. Az érdektelenségbe ez is beletartozik. Nyilván, ez csak az én saját, szubjektív véleményem.
Sűrűn megesik az is velünk, hogy egy olyan emberrel kerülünk össze, akit kb. semmi sem köt le. Hányszor hallottam már, hogy minek csinálunk valamit, nincs is semmi értelme. Annyira nem tudok azonosulni az ilyen emberekkel. Tudom, ne magamból induljak ki, de szerencsére a környezetemben az emberek többsége hasonló mentalitással bír az enyémhez. Az iskola nem kötelező, lehetőség arra, hogy szélesítsük a látókörünket az új információk által. Nehéz belátnom, de az emberek zöme úgy tekint rá, mint kötelező rosszra. Nem egyszerűbb úgy tanulni, ha nem keserű szájízzel állok neki? De vonatkozik ez minden kötelezőre. Számomra könnyebb szeretni, és élvezni addig is, amíg csinálom.
Kedves olvasóim, ha vagytok, ti mit gondoltok erről?

2015. október 19., hétfő

Expectations

Nem értem, kinek jó az, ha a társadalmi elvárok szerint élünk, mert úgy szokás. Ha nem érzem úgy, hogy egy embernek mondjuk ajándékot kellene adni, mert nem gondolom olyan komolynak és közelinek a barátságunkat, de ő egyszer adott, akkor nincs visszaút. Udvariatlannak tűnhetek, ha nem adok én is. Másrészt viszont ezzel nemcsak őt, a környezetét/környezetemet, de magam is becsapom. Ajándékot azért adok, mert szeretem azt, aki kapja és örömet szeretnék neki szerezni.
Ugyanígy van ez  a vendégségnél is. Ha meghívnak valahova, akkor illik visszahívni az embert, de mi van ha én nem szeretném?
Nem szeretem az olyan embereket, akik nem is gondolkoznak, nem is a szívük szerint cselekszenek, hanem arra vannak kiélezve, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ez már önmagában is ellentmondás, hiszen annyira különbözőek vagyunk, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Nekem az tetszik, ha fehér a szobám fala, másnak az, ha neon színű, egy harmadik embernek meg a csokoládébarna.
Véleményem szerint fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt aközött ami nekünk jó és ami még nem sérti a másik ember jogait, nem lehetetleníti el a másik létezését.
Fontosak a szabályok, az életünk megkönnyítésére születtek, de a permanens szabálykövetés elidegeníti az embereket. Amikor már csak az a fontos, hogy az előírásokat betartsuk a világ embertelenné válik, hideg, kemény érzéketlen, szürke robotok leszünk. Mindig lesznek "szélsőségesen becsületes", legalábbis magukat annak mondó álszent, képmutató emberek, akik ország világ előtt hirdetik, hogy ők milyen erkölcsösek, milyen jók, de az igazi énjük a színfalak mögött marad. Az ilyenek elutasítják, pocskondiázzák azokat a társaikat, akik némi betekintést nyernek a maszk alatti rothadó belsőre és ezzel szembesítik őket.

2015. október 17., szombat

Desperate

Nem tudom, mit írjak. Magamon kívül kinek írjam? Olvas egyáltalán valaki? Mit gondolnak rólam az olvasók? Mi a véleményük? Egyszer szeretnék belelátni az emberek fejébe.